Itt a vége, szállj el véle!

November 4., hajnali 5:00, még Barcelonában

Tádááá! A négyhetes TEFL-tanfolyam befejeződött, nagyjából összepakoltam. Hál'istennek nagyon kevés cuccal jöttem, nem kell sokat rendezkedni. Izgulok a repülőút előtt, nem sokat aludtam... A fejem zsong-zsibong a sok élménytől, mindennek le kell még ülepednie.

Rajtam kívül mindenki marad Barcelonában, így a csoporttársaim, Renata, Kory és Rachel is. Szerencsét próbálnak egy nem túl kedvező időszakban, mert a katalán/spanyol kultúrában ez már a karácsony előtti készülődés időszaka, évvégén leül a tanítási piac. Az emberek leghamarabb januárban gondolnak újra arra, hogy hej, angolul tanulni lenne jó! A tanárok tehát kivárják az év végi pangást, és fogy a pénz.

Drukkolok a többieknek, hogy találják meg a számításukat. Rachelt nem kedveltük meg, mert tüskés modorú lány. Soha nem használ egy Sorry? vagy Could you repeat that? fordulatot. Ha valamit nem ért, csak odavakkant, hogy WhAT?! Például az én akcentusomat sokszor nem értette. Ezenkívül vegán, és a vegán emberek sokszor furcsák, nem jönnek ki jól "barbár húsevő" társaikkal. Nem is hívtuk magunkkal sehová, ha elmentünk valahová suli után.

Koryval és Renatával jóbarátok lettünk. Az utolsó tanításunk után még elmentünk Adával ünnepelni. Az ottani Váci utcán, a Passeig de Gracián egy elegáns étterembe mentünk, és isteni finomakat ettünk! Ada fizetett mindent, próbáltuk de nem tudtuk elkapni előle a számlát. Azzal magyarázza ezt, hogy mi szegény diákok vagyunk, mi csak figyeljünk a tanulmányainkra, és majd eljön az ideje, amikor mi látjuk őt vendégül. Isten áldja az argentin vendégszeretetet!

Richardtól is elbúcsúztam. You be a good boy, mondtam. And you be a bad girl, felelte a hostess. Stephen és Kerry rendezett nekünk egy búcsúebédet, ez szép volt tőlük. Elmondtam nekik, hogy ők végre közelről, apró műhelytitkokra lebontva megmutatták nekem: így működik egy jó tanár. Időbe telik, míg én is ilyenné fejlődöm, de a minta megvan!

A házi feladatok egy részét hazaviszem "emlékbe", szerdáig kaptunk időt, hogy befejezzünk mindent. Akkora adag jegyzetem lett, hogy túlsúlyos lesz a kézipoggyászom :) Na jó, talán nem. Négy héthez képest ez rengeteg papír, más kurzusokon fél év alatt sem írtam ennyit! A hátizsákom kétszer annyit nyom most, mint idefelé...

A fejem azért zsibong leginkább, mert ebbe a pár hétbe belezsúfoltam egy intenzív tanulási időszakot, és egy összesített pótnyaralást is. Évek óta nem voltam úgy külföldön, hogy lett volna időm felfedezni - a magam lassú alaptempójában - egy új kultúrát. Itt a szerencse is a kezemre játszott, és a kötelezettségeimet is lazára vettem kicsit, hogy felfedezhessem ezt a csodás várost. Hű, asszem haza kell még érnem, mielőtt át tudom gondolni, mi fog hiányozni belőle, és mi nem!

Ami már most biztos: hiányozni fognak a barátaim. Marasztalnak is rendesen! És ki tudja, talán januárban visszanézek, beadom a CV-met pár helyre, mert már megvannak a kapcsolataim. Olaszországban is tudok próbálkozni, mert tartom a kapcsolatot Autoor-ral, aki ott él és tanít. Nagyon, nagyon fontosak lettek az emberi kapcsolatok, és nemcsak a "hasznos infók" miatt.

Ezt már Szofi mondja, mert Zsófi alapjáraton kerülte az embereket.



... és újra Pesten!

Szikrázóan szép idő fogadott, a Ryanair-rel pedig maradéktalanul meg voltam elégedve (most nem bántam a kutyagoltatást sem, mert nem volt hideg). Ha valakinek nincsenek extra kényelmi igényei, a fapados utazás ideális megoldás. Szép sima, kétórás utunk volt hazafelé. Furcsa volt hallani a magyar beszédet magam körül... a családom közös gulyásozós-palacsintázós ünnepséggel fogadott, jó volt viszontlátni őket!

Hiányzott a magyar ősz is a pazar színvilágával...

Valami friss, ropogós illat van az itteni levegőben, amit Barcelonában nem éreztem. Igaz, ma már esik, de nincs mellé az a furcsa páratartalom, ami a tengerparti őszt olyan borzongóssá tette. Sokszor nem is tudtuk, miért fázunk, nem volt annyira hideg. Itt legalább tudom, mikor miért fázom :)

Nem jó érzés, hogy ezt a blogot le kell zárnom. Ígértem nektek egy kis lábjegyzetet arról, hogyan alakult Zsófi Szofivá. Ez a négy hét teljes pompájában mutatta meg mindkét lányt! A régi Zsófi elő-előjött erős szorongásaival, alacsony önbecsülésével. Kerry adott is olyan visszajelzést - és ezért hálás voltam neki -, hogy jobb lenne kevesebb érzelemmel szemlélni a feladataimat. Zsófi poros, rossz emlékei ott bujkáltak a felszín alatt. Minduntalan eszébe jutott a sok megaláztatás, amit diákkorában a rossz oktatási rendszer miatt elszenvedett. Volt olyan házi feladat, amiben teljesen megtorpant, annyira fojtogatni kezdték a régi emlékek (error correction - konstruktív hibajavítás).

Szofi viszont bátran beszélt a régi emlékekről egy konstruktívabb szemléletben. Szofiként elmeséltem az iskolában, hogy a régi rossz emlékek hogyan fognak segíteni a munkámban. Sok tanítványom számol be ugyanolyan rossz élményekről, amik Zsófit is sokáig blokkolták. Szofi már fel tud venni egy kis távolságot ezektől (bár még csak rövid időre).

A régi Zsófi sokszor nem fogadta el, hogy ő szerethető - viszont a negatív kritikát mindig elhitte. Szofi kezd nyitni az emberek felé, élvezi az újdonságokat. Ő az, aki Barcelonában simán leült ismeretlen helyiek mellé, és percek alatt megnyerte rokonszenvüket. Így ismertem meg például Adát is. Szofi megtanul alkalmazkodni új körülményekhez, és sokkal türelmesebb a tökéletlenséggel szemben. Akár körülményekről, akár emberekről van szó, Szofiként sokkal könnyebb elfogadnom, hogy a jó és a rossz kéz a kézben jár.

Ez a Szofi olyan, mint a régi Friderikusz show-ban a Kontrax. "Ez a show nem jöhetett volna létre, ha nincs a Kontrax." Emlékeztek?

Az én Kontraxom ti vagytok, akik bíztok bennem és szeretettel vagytok irántam. De ezt nem úgy teszitek, mintha egy sérült kisgyereket babusgatnátok, hanem ti a felnőtt Szofihoz szóltok. És a felnőtt Szofi épül-szépül, és még többet szeretne beszélgetni veletek. Hiányoztok!

Úgyhogy szerintem jön még kutyára dér, jön még több blog is!! Addig is köszönöm, hogy vagytok, és tényleg... hogy vagytok? Muszáj mihamarabb találkoznunk, hogy ezt megkérdezhessem :)

Addig is puszi, ölelés:

SZOFI

Üzenet ideátra

A facebookon találtam egy szép, vigasztaló verset. Jókor jött, mert közvetlenül a barcelonai utazás előtt veszítettem el egy nagyon kedves családi barátot. Gyönyörű helyen nyugszik, számomra talán a világ legszebb helyén, a tihanyi öböllel szemben. Sokszor eszembe jut itt is... és a többiek, akik máshol vannak már.

A verset itt is megosztom angol eredetiben és magyar fordításban.

Mary Elizabeth Frye- Ne jöjj sírva síromig

Ne jöjj el sírva síromig,

Nem fekszem itt, nem alszom itt;

Ezer fúvó szélben lakom

Gyémánt vagyok fénylő havon,

Érő kalászon nyári napfény,

Szelíd esőcske őszi estén,

Ott vagyok a reggeli csendben,

A könnyed napi sietségben,

Fejed fölött körző madár,

Csillagfény sötét éjszakán,

Nyíló virág szirma vagyok,

Néma csendben nálad lakok

A daloló madár vagyok,

S minden neked kedves dolog…

Síromnál sírva meg ne állj;

Nem vagyok ott, nincs is halál.

Mary Elizabeth Frye: Do not stand at my grave and weep

     Do not stand at my grave and weep,

I am not there; I do not sleep.

  

I am a thousand winds that blow,

I am the diamond glints on snow,

I am the sun on ripened grain,

I am the gentle autumn rain.

When you awaken in the morning’s hush

I am the swift uplifting rush

Of quiet birds in circling flight.

I am the soft star-shine at night.

Do not stand at my grave and cry,

I am not there; I did not die.

Mindenszentek barszelon módra

Korynak és nekem holnap lesz az utolsó próbatanításunk, 45-45 perces blokkokat tanítunk egymást váltva. Eddig a mi bajunk, hogy ez pont az ünnep utáni péntekre esik, ám a mutatványhoz két-három kísérleti tanítványnak be kell fáradnia a porondra... ahogy nálunk, úgy itt is kihasználják az emberek a mai ünnepnapot és a pénteket egy hosszú hétvégére. Remélem, a diákok nem lesznek mérgesek. Én az lennék a helyükben :)

Barcelona is tartja az ünnepet a maga módján, itt is a Halloween-tökök jöttek divatba:

Suliba menet még a kedvenc pékségembe is beugrottam. Isteni, ropogós péksütik, jó kávé, mosolygós kisasszonyok. Fanyar magyar eladóink tanulhatnának tőlük! Nem tudnak ugyan arról, hogy mi fán terem a mochaccino (két sarokkal lejjebb, a Sagrada Familia parkon túli Starbucks ebben jobban tájékozott), de annyira aranyosak! Rajtuk is láttam némi alkalomhoz illő optikai tuningot:

"Éljen a halál!" kiáltott rám egy graffiti a redőnyről. Nagyon szeretem az itteni graffitiket, szép színesek.

A tegnapelőtti diákjaink pedig annyira jó fejek voltak, Salvador hozott mindenféle vicces maszkot, szerintem csinos vagyok a piros orral, nem? Kory tisztára Zorro a fekete maszkban, félig mexikói egyébként is. Maria-Rose egy kis tündér a sipkájában, ám semmi se készíthetett fel a pillanatra, midőn Manel és Salvador az óra elején parókát öltött, és így kellett tanítanunk őket :)

Egyem a szívüket, nagyon fognak hiányozni! Lambrusco habzóborral és egy kis vegyes teasüteménnyel ünnepeltünk, és ez jó volt. Kellett a lazítás a szokásos papírmunka-feedback-mármegintmitnemcsináltamelégjól körök helyett.

Még mindig van min javítani, de hatszor negyvenöt perc alatt nehéz is megmutatnom, mire lennék képes, ha nem lesnék és dokumentálnák minden léptemet. (Stephen is jobban örülne 8 próbatanításnak, de nem ők határozzák meg a mennyiséget, hanem az INTESOL központ Angliában).

Nohát, most nekiülök a holnapi óravázlatnak. Ez a vicces videó lesz az alap, a gyógyszertáras rész. És szeretném, hogy sikeres legyen az óra!!

Nektek pedig jó pihenést kis hazánkban vagy attól vegyes távolságra. Sok puszi, nemsokára jövök!

Az 'enjoy' szó finom iróniája

- Enjoy Barcelona, enjoy your teaching practice! - javasolta nekünk Stephen a kurzus első napján, amikor mindenkit meghívott egy egymással ismerkedős kávéra a Sagrada Familia parkban.

Az a javaslata, hogy a barcelonai négy hét minden percét élvezzük (a szabadidőt és a sulit/tanítást is) akkor ész- és egyszerűnek tűnt, afféle közhelynek. Könnyű Barcelonát élvezni, még akár tanulás közben is, mondjuk így...

 






... Kory csoporttársam kellemes társaságában a leckeírás is könnyen megy!


... vagy a Barceloneta kikötőben mezítláb sétálgatva:

... esetleg Gaudí csodapalotáiban és -kertjeiben bámészkodva:

De ez a könnyű része, amiért a turisták jönnek :) 

Mi itt nem turisták vagyunk, de nem is igazán diákok. Stephen szavai mögött komoly lecke rejlik, amit most kezdek megérteni: az "élvezet" művészete abban rejlik, hogy nemet tudunk-e mondani a stressznek. 

Egyre nagyobb rajtunk a nyomás. Állandóan az az érzésünk, hogy a leckéink fölött kellene görnyedeznünk (hétvégén főleg). A próbatanítások előtt, közben és után is több oldalnyi papírmunkát kérnek be tőlünk, és a megszerzett tudást azonnal gyakorlatban osztályozzák. Az órarendünket ötletszerűen átrendezik, közbejönnek váratlan hiányzások, cserék a kísérleti csoportokban.

Ennek a sokféle új helyzetnek, váratlan követelménynek képtelenség megfelelni! Most már úgy érzem, hogy külön próbakő ebben a kurzusban az, hogy ki-ki a maga egyéni módján hogyan tud megbirkózni a stresszel. Én nem a hajszoltság emlékét szeretném hazavinni Barcelonából, ezért most is úgy döntök, hogy elmegyek egy gitárkoncertre. 

Pénteken pedig csapatostul döntöttünk a barcelonai magyar konyha mellett (a TEFL-tanulást sutba dobva):

... és mivel a gulyás-lángos-hortobágyi palacsinta leosztás osztatlan sikert aratott, ezt meg kellett ünnepelnünk még így is:

Rajtam szerintem látszik a nyúzottság, de (be)vállalom amúgy Csernus-módra. Tényleg, ez a Stephen kicsit olyan, mint a jó Csernus doki odahaza! Tesztelgetik a határainkat a suliban, és néha az az érzésem, hogy nem azt értékelik többre, aki cafatokban lógó idegekkel mindent leadott határidőre, hanem azt, aki az egész barcelonai élmény élvezete mellett döntött. Cakpakk, ahogy van.

Úgyhogy könyvhalom félretol, irány a koncert! Izgatottan várom! Ada szervezte, persze - a jótündér most sem hagy cserben, és most már az egész csoportot a szárnyai alá vette :)

Shut up, woman!

Richard ma este jó fej volt :)

Amikor fél kilenckor zúgó fejjel és lógó orral hazaértem a TP - Teaching Practice - utáni megbeszélésről, nem volt kedvem beszélgetni semmilyen nyelven. Még házit is kéne írni, áááááá, stb. stb.

Richard fura figura, de udvarias. Mindig meg szokta kérdezni, milyen napom volt az "irodában". Most is rákérdezett, nekem pedig nem volt kedvem holmi sablonválaszhoz. Elmeséltem, hogy a próbatanításom ezúttal Budapestről szólt, végre jól éreztem magam a témában, és a diákjaim is aranyosan érdeklődtek, végig jó hangulat volt. Úgy éreztem: ez most jól sikerült!

Hadd mutassam be a diákjaimat, ma csak ők hárman voltak:

(A háttérben álló hölgy Autoor, brit-arab családból származó csoporttársunk, aki Olaszországban él és tanít. Ezeket a megfigyelt tanításokat viszont ugyanúgy utálja, mint én. Itt percekkel a tanítás előtt próbálja helyére ültetni Salvadort, a csoport "rosszfiúját". A mosolygó hölgy Maria-Rosa, jobbra pedig Manuel, a mókamester.)

Salvador egy örökifjú sármőr, bár nehéz néha vele. Csak arról beszél, ami érdekli. Ezeknek az aranyos nyugdíjasoknak közösségi élmény az angolóra, nincsen semmilyen izzadságszagú céljuk az angollal. Nagyon jót tesznek maguknak, hiszen az agyukat is tornáztatják. Itt nemrég még a francia volt a menő második nyelv, most lett divat - és kényszer - angolul tanulni. Salvador az előző órájáról ilyen kézírásos feljegyzést hozott nekem ajándékba:

Milyen szép ez a kalligrafikus kézírás! Igazi kultúrkalandort sejtek az öregfiúban, és megkedveltem őt.

Minden diákomhoz szeretek személyes kötődést kialakítani, ezért is nehéz nekem ez a pár hetes szituáció, amikor csak úgy "tanítsak meg nekik egy-egy nyelvtani szabályt és beszéltessem őket". A TTT, vagyis Teacher Talk Time az itteni felfogásban fekete bárány. Nem szabad a diákoknak engedni, akik a tanárral szeretnének beszélgetni, tőle szeretnének megerősítést kapni. A tanárnak is alig szabad beszélni, semmi hosszas kiselőadás, nyelvtani magyarázat!

Arra kell rávenni a diákokat, hogy csoportmunkában egymással beszéljenek minél többet. Mindenre úgy rávezetni őket, hogy a gyakorlatokba ágyazva félautomata szinten sejtsék-használják az új szavakat, nyelvtani szabályokat, egymás hibáit korrigálják stb. Hááát... mondtam Stephennek, amikor ezt századszor dörgölte az orrom alá ma délután... nekem ez olyan, mintha a Marsra kerültem volna. Miért ne beszélhetnék a diákokkal? Szerinte azért, mert az nem "genuine communication". 70-80%-ban a diákok hangját kell hallani az órán, a tanár akár percekre el is hagyhatja a termet.

Nem tudom, hogy ez nekem menni fog-e. Túl hűvös. Nem tudom, a magyar diákok gyomra mennyire venné ezt be. Stephenék a képzés közben rajtunk is gyakorolják a csoportmunkát, és őszintén megmondom: én jobban szeretek a tanárral kommunikálni, mint mondjuk, a barátságtalan Rachellel párban összedolgozni, csak mert az első nap pont mellé ültem le. De emlékszem, a drámacsoportokban is erőltették ezt a pármunkát, úgyhogy biztos van haszna és értéke. Majd megszokom! :)

Mindezt egy-két céltudatosan lerövidített mondatban elmeséltem Richardnak, aki fanyar mosolyt villantott, és így válaszolt:

- Come on, it's simple! 'Put 'em in pairs. Let 'em get on with their task, and for God's sake: shut up, woman!'

:))))

Amit Stephen és Kerry hetek óta tömköd a fejünkbe, Richard három másodperc alatt összefoglalta. És mindez benne van a szállásdíjban! :)

Megfigyelés alatt

Október 17., szerda

- Örülök, hogy kikerültél a komfortzónádból - jegyezte meg Kerry, a megfigyelést végző trénerünk.

A fülledt kis tanteremben ültünk, miután lezajlott a próbaóra. A guinea pig group, vagyis a kísérleti csoport lassan szedelőzködött. Hat barcelonai nyugdíjas, egy olasz hölgy és egy kolumbiai egyetemista lány mindössze havi 10 euróért tanul itt angolt... cserébe vállalják, hogy a zöldfülű kistanárok rajtuk gyakorolnak. Most is egy ilyen alkalmon voltunk túl, az óra első felében az amerikai csoporttársam tanított, utána én.

És nem sikerült valami fényesen.

Képzeljétek el, hogy 4 hetes intenzív elméleti képzést kaptok (nyelvi alapok, módszertan és egy kis katalán). Az első hét még istenes: be-beültök a képzést végző trénerek nyelvóráira, hogy lássátok, hogy is kell ezt csinálni. Utána kézhez kaptok egy ilyen listát arról, mi mindenre kell figyelni egy jó angolóra tanítása előtt, közben és után:

Az elméletet bizony időbe kerül feldolgozni, legalábbis nekem (lehet, hogy csak öregszem!!). Ezt a trénereink is tudják, és próbálnak gyorsítani. Olyan házi feladatokkal bombáznak minket, amelyekhez kisebb adagokban, de muszáj átolvasni az elméletet. Most összeszámoltam: 47 db házit kell leadni a négy hét alatt. Ebből vannak rövid kitöltős tesztek, de vannak kétoldalas elméleti esszék is! Nekem itt segített az ELTE angol szak, az összes esszém A1 (kiváló) minősítést kapott.

Eddig a tündérmese. :)

A para, a cidri és a horror akkor jön, amikor ki kell állni a tábla elé tanítani! A kísérleti csoport aranyos, nem lehet persze túl fényes eredményeket várni tőlük, de nagyon szerethetők. A probléma nem velük van... hanem azzal, hogy két megfigyelő is végignézi a 45 perces produkciót. Egyikük a profi tréner, másikuk pedig a váltótársunk. Mindketten buzgón körmölnek és néznek. Bizony. Minden egyes mozdulatot, megnyilvánulást. Egy-egy tanításunk végén ennyi visszajelzést kapunk kézhez:

Hát ez nekem horror. Az átlagnál érzékenyebb, más szóval szuperérzékeny ember vagyok. Ez sokat segít abban, hogy könnyen ráhangolódom mások érzéseire, igényeire, DE... nagyon rosszul bírom, ha figyelnek. A "nagyon" enyhe kifejezés. A legrosszabb formámat futom, ha figyelnek! Öröm az ürömben, hogy ezzel a társaim is így vannak, tudjuk egymást biztatni-vigasztalni "előtte" és "utána" is.

A csoport előtt belezavarodtam egy egyszerűnek tűnő feladatba (összekevert szavak, melyeket sorrendbe kellett rakniuk). Ma már persze tudom, mit kellett volna csinálni, de aznap nem sikerült megoldani a helyzetet. Mivel ők is összezavarodtak, nem "engedték el" a feladatot, érthető módon magyarázatot és megoldást követeltek. Csak álltam ott az apró papírra meredve, és még a betűk se álltak össze szavakká.

Nem volt nálam a megoldókulcs. Egyike a sok dolognak, amire "gondolni kellett volna". A megfigyelő tréner nem lépett közbe. Nézte, mihez kezdek a helyzettel. Őszintén szólva nem emlékszem, hogyan kormányoztam be ezt a hajóroncsot a kikötőbe, de sokáig fog még az emlékeim között rozsdállni-nyikorogni.

Rémes érzés volt... és tudtam, hogy erre a produkciómra már osztályzatot fogok kapni! (Ma tudtam meg, hogy B2 lett, ami egy nagyon harmatos hármas.)

És ha szeretnénk elbújni, erre sincs lehetőség... Óra után még mindig nem áll meg az élet: következik a feedback, vagyis az óra megbeszélése. És itt szólalt meg Kerry, hogy örül!

A new york-i Kerry nagyon aranyos, jószívű teremtés. Logopédusnak tanult, de átnyergelt a TEFL-re. Azonnal láttam, hogy ő is szuperérzékeny! Jobban szeretem, ha ő figyel meg. A vezető tréner Stephen igazán profi szakember, de szigorúbb, és kevésbé vigyáz a lelki csipkékre. Gyakori dolog, hogy amikor az érzékenyebb ember (mondjuk én) próbál mesélni arról, ami zavarja vagy nyomasztja, a kevésbé érzékeny (mondjuk Stephen) egyszerűen annyit mond: Én nem látok itt problémát, te se problémázz, hanem oldd meg önállóan! Persze vigyáz arra, hogy ne tapossa nagyon sárba az önbecsülést, ő is mértékkel kritizál, csak száraz az alapstílusa.

Ez a gyakorlati szemlélet persze segítő szándékkal jön, de az érzékeny embernél csak ront a helyzeten. Így tehát Kerryhez húzok, aki kedves. Mindig látszik rajta, hogy érzi a lelki csipkéket, éppen ezért fantasztikusan jó tanár is. Szeretnék olyan tanárrá válni, mint ő.

A komfortzónás megjegyzése arra vonatkozott, hogy egy éve megszokott rend szerint tanítok Pesten (úgy tanítok, ahogy annak idején tanultam: a nyelvkönyvet követem). A kurzus ennél jóval önállóbb és kreatívabb gondolkodást követel a nyelvtanártól. A diákok önálló beszédét, aktivitását serkentő feladatokkal kell előállni, a nyelvkönyvekből legfeljebb egy-egy ötletet szabad kiollózni. Ez jól hangzik, de a gyakorlati megvalósítás - legalábbis egyelőre - pokolian nehéz. Mert a magyar oktatásban NAGYON megszoktam a tananyag szigorú követését. Erről ennyi idő után leszokni?!

Ma volt egy középidős elbeszélgetésem Stephennel. Türelmesen elmagyarázta, miért járt le a nyelvkönyv-alapú angoltanítás ideje. Most kicsit kezd tisztulni a kép, és még három próbaórán tesztelhetem, mire megyek a nyelvkönyveket mellőző kreatív stílussal.

Drukkolni szabad :)

Búcsú a komfortzónától

Október 18., csütörtök, Gracia negyed

 ... és benne a Verdi utca (Carrer Verdi)

Tegnap volt az első alkalom, hogy kicsit egyedül lehettem Richard, a hostess lakásában. Fölöttünk egy Orla nevű ír szingli anyuka lakik. A barcelonai házak furcsák, a nálunk is megszokott lichthof a lakáson belüli fedett télikert-szerűség. Orlának a konyhaablaka nyílik ide, de Richardé a télikert, amit viszont a macskák használnak mosdónak. Brrr. Én igyekszem nem odanézni, mert Richard nyitott tálcát használ a kulturált csukott doboz helyett.

No és hihetetlen, ahogy a zajok körbejárnak a falakon! A konyhából pontosan szoktam hallani Orlát, ahogy a gyerekével perel vagy ebédelni hívja. A gyerek pont olyan szemtelenül felesel vissza, mint a magyar kamaszok :) Olyan a fülemnek, mintha a falon csorogna le hozzám a lágy ír akcentus. (Például az it szót úgy ejtik, hogy 'öss'.)

A ház teljesen angolul beszélő, az utca pedig az olasz maestro nevét viseli. Minden második közértet pakisztániak üzemeltetnek, két utcával feljebb a szlovák csoporttársam német társbérlővel lakik, a kedvenc ruhaboltomban pedig egy nepáli párral szoktam beszélgetni. Van itt minden(ki). Amerikai kiejtést hallok nagyon gyakran, volt már magyar szó is.

Richard agglegény. Én vagyok az egyetlen albérlője. India és Anglia között ingázó gyerekkorát kiheverendő, már huszonöt éve Barcelonában él, képzeljétek! Gondolom, kiduhajkodta már magát Katalónia minden szegletében. Most leginkább otthon üldögél, egy kis bor, két vörös macska és több mint elég brit tévécsatorna társaságában. Meséli, hogy itt is egyre kevesebb a munka! Egyre kevesebbért kell elvállalni az óraadást, gyakran messzire kiutazni a városból. Ilyenkor ilyen "vigyázzban" várják a cicái:

Míg Richard tanított, kiélveztem az egyedüllét kényelmét! A két Garfield-imitátor tiszteletben tartotta a személyes teremet. Szegény ex-fiúk diétára vannak fogva (mint Kifli kutyám!) Azzal szoktam heccelni őket, hogy magyarul beszélek hozzájuk, ilyenkor óvatosan pislognak fel rám. Hajat mostam, kényelmesen mászkáltam és jó volt nekem. Kicsit senkihez sem alkalmazkodni! Lazítani a húzós hét után!

Aztán megérkezett Richard, és fél-egy óra hozzászokási idő után nem bántam a jelenlétét. Először ösztönösen a laptop mögé bújtam az utcára néző kuckómban...

...aztán Richard megkérdezte, van-e kedvem a tetőre kiülni, beszélgetni kicsit. Elfogadtam a szíves hívást, bár az angoltudásomat szemétbe dobhatom a hostess mellett. Azt hittem, ért valamit az a sok-sok év tanulás meg az egy év munka angol főnök mellett... Itt a sok új benyomás mellett azzal is megbarátkozom lassan, hogy az angolom csak most kezd fejlődni. 

Rövid, egyszerű mondatokra és lelassított beszédre kell fognom magam. Nem tudom szépen kifejteni a véleményem, Richard felhívta a figyelmemet egy kiejtési problémámra is, sokszor nem értjük egymást. Most a második héten kezdek észrevenni fejlődést, mert nincs kivel beszélnem magyarul. Valószínű, hogy fél év-egy év alatt fejlődnék igazán proficient (majdnem anyanyelvi) szintre. A suliban azt is tanították, hogy a proficient szint fölött létezik a bilingual (kétnyelvű). Ehhez legalább hét évet kell külföldön élni.

Úgyhogy a tőmondatok és a hibáim fölötti bánatomat leöblítettem egy kis jóféle Rioja borral, és gyönyörködtem a tetőkertben. Ez Barcelonában tipikus, és a brit kertészeti érzék itt sem mondott csődöt: minden cserép növény Richardé. 

Nem semmi! Én is szeretem a fogyasztható növényeket, ezért szoktam otthonra cserepes fűszernövényeket venni, de nálam csak a rozmaring bírja tartósan. Házigazdám viszont komolyabban veszi a "fogyasztható növény" kategóriát. Házi pázsitjának füstje már első délután megcsapta az orrom, és a városban mászkálva sok helyen érzem ugyanezt a füves füstöt. Állítják, hogy itt szabad házilag termeszteni. Érdekes.

Szóval, én most egy számomra külföldi ember komfortzónájában kaptam szállást, aki számára külföldi országban talált otthonra. Bogaras, megrögzött agglegény, aki szemlátomást megteremtette a maga kis birodalmát ebben a délszaki környezetben.

Ez az egész a vártnál érdekesebb hatással van rám, fokozza az út tanulságait és roppant mély gondolatokra indított. 

Olyannyira, hogy alszom is az egészre egyet :)