Az 'enjoy' szó finom iróniája

- Enjoy Barcelona, enjoy your teaching practice! - javasolta nekünk Stephen a kurzus első napján, amikor mindenkit meghívott egy egymással ismerkedős kávéra a Sagrada Familia parkban.

Az a javaslata, hogy a barcelonai négy hét minden percét élvezzük (a szabadidőt és a sulit/tanítást is) akkor ész- és egyszerűnek tűnt, afféle közhelynek. Könnyű Barcelonát élvezni, még akár tanulás közben is, mondjuk így...

 






... Kory csoporttársam kellemes társaságában a leckeírás is könnyen megy!


... vagy a Barceloneta kikötőben mezítláb sétálgatva:

... esetleg Gaudí csodapalotáiban és -kertjeiben bámészkodva:

De ez a könnyű része, amiért a turisták jönnek :) 

Mi itt nem turisták vagyunk, de nem is igazán diákok. Stephen szavai mögött komoly lecke rejlik, amit most kezdek megérteni: az "élvezet" művészete abban rejlik, hogy nemet tudunk-e mondani a stressznek. 

Egyre nagyobb rajtunk a nyomás. Állandóan az az érzésünk, hogy a leckéink fölött kellene görnyedeznünk (hétvégén főleg). A próbatanítások előtt, közben és után is több oldalnyi papírmunkát kérnek be tőlünk, és a megszerzett tudást azonnal gyakorlatban osztályozzák. Az órarendünket ötletszerűen átrendezik, közbejönnek váratlan hiányzások, cserék a kísérleti csoportokban.

Ennek a sokféle új helyzetnek, váratlan követelménynek képtelenség megfelelni! Most már úgy érzem, hogy külön próbakő ebben a kurzusban az, hogy ki-ki a maga egyéni módján hogyan tud megbirkózni a stresszel. Én nem a hajszoltság emlékét szeretném hazavinni Barcelonából, ezért most is úgy döntök, hogy elmegyek egy gitárkoncertre. 

Pénteken pedig csapatostul döntöttünk a barcelonai magyar konyha mellett (a TEFL-tanulást sutba dobva):

... és mivel a gulyás-lángos-hortobágyi palacsinta leosztás osztatlan sikert aratott, ezt meg kellett ünnepelnünk még így is:

Rajtam szerintem látszik a nyúzottság, de (be)vállalom amúgy Csernus-módra. Tényleg, ez a Stephen kicsit olyan, mint a jó Csernus doki odahaza! Tesztelgetik a határainkat a suliban, és néha az az érzésem, hogy nem azt értékelik többre, aki cafatokban lógó idegekkel mindent leadott határidőre, hanem azt, aki az egész barcelonai élmény élvezete mellett döntött. Cakpakk, ahogy van.

Úgyhogy könyvhalom félretol, irány a koncert! Izgatottan várom! Ada szervezte, persze - a jótündér most sem hagy cserben, és most már az egész csoportot a szárnyai alá vette :)

Shut up, woman!

Richard ma este jó fej volt :)

Amikor fél kilenckor zúgó fejjel és lógó orral hazaértem a TP - Teaching Practice - utáni megbeszélésről, nem volt kedvem beszélgetni semmilyen nyelven. Még házit is kéne írni, áááááá, stb. stb.

Richard fura figura, de udvarias. Mindig meg szokta kérdezni, milyen napom volt az "irodában". Most is rákérdezett, nekem pedig nem volt kedvem holmi sablonválaszhoz. Elmeséltem, hogy a próbatanításom ezúttal Budapestről szólt, végre jól éreztem magam a témában, és a diákjaim is aranyosan érdeklődtek, végig jó hangulat volt. Úgy éreztem: ez most jól sikerült!

Hadd mutassam be a diákjaimat, ma csak ők hárman voltak:

(A háttérben álló hölgy Autoor, brit-arab családból származó csoporttársunk, aki Olaszországban él és tanít. Ezeket a megfigyelt tanításokat viszont ugyanúgy utálja, mint én. Itt percekkel a tanítás előtt próbálja helyére ültetni Salvadort, a csoport "rosszfiúját". A mosolygó hölgy Maria-Rosa, jobbra pedig Manuel, a mókamester.)

Salvador egy örökifjú sármőr, bár nehéz néha vele. Csak arról beszél, ami érdekli. Ezeknek az aranyos nyugdíjasoknak közösségi élmény az angolóra, nincsen semmilyen izzadságszagú céljuk az angollal. Nagyon jót tesznek maguknak, hiszen az agyukat is tornáztatják. Itt nemrég még a francia volt a menő második nyelv, most lett divat - és kényszer - angolul tanulni. Salvador az előző órájáról ilyen kézírásos feljegyzést hozott nekem ajándékba:

Milyen szép ez a kalligrafikus kézírás! Igazi kultúrkalandort sejtek az öregfiúban, és megkedveltem őt.

Minden diákomhoz szeretek személyes kötődést kialakítani, ezért is nehéz nekem ez a pár hetes szituáció, amikor csak úgy "tanítsak meg nekik egy-egy nyelvtani szabályt és beszéltessem őket". A TTT, vagyis Teacher Talk Time az itteni felfogásban fekete bárány. Nem szabad a diákoknak engedni, akik a tanárral szeretnének beszélgetni, tőle szeretnének megerősítést kapni. A tanárnak is alig szabad beszélni, semmi hosszas kiselőadás, nyelvtani magyarázat!

Arra kell rávenni a diákokat, hogy csoportmunkában egymással beszéljenek minél többet. Mindenre úgy rávezetni őket, hogy a gyakorlatokba ágyazva félautomata szinten sejtsék-használják az új szavakat, nyelvtani szabályokat, egymás hibáit korrigálják stb. Hááát... mondtam Stephennek, amikor ezt századszor dörgölte az orrom alá ma délután... nekem ez olyan, mintha a Marsra kerültem volna. Miért ne beszélhetnék a diákokkal? Szerinte azért, mert az nem "genuine communication". 70-80%-ban a diákok hangját kell hallani az órán, a tanár akár percekre el is hagyhatja a termet.

Nem tudom, hogy ez nekem menni fog-e. Túl hűvös. Nem tudom, a magyar diákok gyomra mennyire venné ezt be. Stephenék a képzés közben rajtunk is gyakorolják a csoportmunkát, és őszintén megmondom: én jobban szeretek a tanárral kommunikálni, mint mondjuk, a barátságtalan Rachellel párban összedolgozni, csak mert az első nap pont mellé ültem le. De emlékszem, a drámacsoportokban is erőltették ezt a pármunkát, úgyhogy biztos van haszna és értéke. Majd megszokom! :)

Mindezt egy-két céltudatosan lerövidített mondatban elmeséltem Richardnak, aki fanyar mosolyt villantott, és így válaszolt:

- Come on, it's simple! 'Put 'em in pairs. Let 'em get on with their task, and for God's sake: shut up, woman!'

:))))

Amit Stephen és Kerry hetek óta tömköd a fejünkbe, Richard három másodperc alatt összefoglalta. És mindez benne van a szállásdíjban! :)

Megfigyelés alatt

Október 17., szerda

- Örülök, hogy kikerültél a komfortzónádból - jegyezte meg Kerry, a megfigyelést végző trénerünk.

A fülledt kis tanteremben ültünk, miután lezajlott a próbaóra. A guinea pig group, vagyis a kísérleti csoport lassan szedelőzködött. Hat barcelonai nyugdíjas, egy olasz hölgy és egy kolumbiai egyetemista lány mindössze havi 10 euróért tanul itt angolt... cserébe vállalják, hogy a zöldfülű kistanárok rajtuk gyakorolnak. Most is egy ilyen alkalmon voltunk túl, az óra első felében az amerikai csoporttársam tanított, utána én.

És nem sikerült valami fényesen.

Képzeljétek el, hogy 4 hetes intenzív elméleti képzést kaptok (nyelvi alapok, módszertan és egy kis katalán). Az első hét még istenes: be-beültök a képzést végző trénerek nyelvóráira, hogy lássátok, hogy is kell ezt csinálni. Utána kézhez kaptok egy ilyen listát arról, mi mindenre kell figyelni egy jó angolóra tanítása előtt, közben és után:

Az elméletet bizony időbe kerül feldolgozni, legalábbis nekem (lehet, hogy csak öregszem!!). Ezt a trénereink is tudják, és próbálnak gyorsítani. Olyan házi feladatokkal bombáznak minket, amelyekhez kisebb adagokban, de muszáj átolvasni az elméletet. Most összeszámoltam: 47 db házit kell leadni a négy hét alatt. Ebből vannak rövid kitöltős tesztek, de vannak kétoldalas elméleti esszék is! Nekem itt segített az ELTE angol szak, az összes esszém A1 (kiváló) minősítést kapott.

Eddig a tündérmese. :)

A para, a cidri és a horror akkor jön, amikor ki kell állni a tábla elé tanítani! A kísérleti csoport aranyos, nem lehet persze túl fényes eredményeket várni tőlük, de nagyon szerethetők. A probléma nem velük van... hanem azzal, hogy két megfigyelő is végignézi a 45 perces produkciót. Egyikük a profi tréner, másikuk pedig a váltótársunk. Mindketten buzgón körmölnek és néznek. Bizony. Minden egyes mozdulatot, megnyilvánulást. Egy-egy tanításunk végén ennyi visszajelzést kapunk kézhez:

Hát ez nekem horror. Az átlagnál érzékenyebb, más szóval szuperérzékeny ember vagyok. Ez sokat segít abban, hogy könnyen ráhangolódom mások érzéseire, igényeire, DE... nagyon rosszul bírom, ha figyelnek. A "nagyon" enyhe kifejezés. A legrosszabb formámat futom, ha figyelnek! Öröm az ürömben, hogy ezzel a társaim is így vannak, tudjuk egymást biztatni-vigasztalni "előtte" és "utána" is.

A csoport előtt belezavarodtam egy egyszerűnek tűnő feladatba (összekevert szavak, melyeket sorrendbe kellett rakniuk). Ma már persze tudom, mit kellett volna csinálni, de aznap nem sikerült megoldani a helyzetet. Mivel ők is összezavarodtak, nem "engedték el" a feladatot, érthető módon magyarázatot és megoldást követeltek. Csak álltam ott az apró papírra meredve, és még a betűk se álltak össze szavakká.

Nem volt nálam a megoldókulcs. Egyike a sok dolognak, amire "gondolni kellett volna". A megfigyelő tréner nem lépett közbe. Nézte, mihez kezdek a helyzettel. Őszintén szólva nem emlékszem, hogyan kormányoztam be ezt a hajóroncsot a kikötőbe, de sokáig fog még az emlékeim között rozsdállni-nyikorogni.

Rémes érzés volt... és tudtam, hogy erre a produkciómra már osztályzatot fogok kapni! (Ma tudtam meg, hogy B2 lett, ami egy nagyon harmatos hármas.)

És ha szeretnénk elbújni, erre sincs lehetőség... Óra után még mindig nem áll meg az élet: következik a feedback, vagyis az óra megbeszélése. És itt szólalt meg Kerry, hogy örül!

A new york-i Kerry nagyon aranyos, jószívű teremtés. Logopédusnak tanult, de átnyergelt a TEFL-re. Azonnal láttam, hogy ő is szuperérzékeny! Jobban szeretem, ha ő figyel meg. A vezető tréner Stephen igazán profi szakember, de szigorúbb, és kevésbé vigyáz a lelki csipkékre. Gyakori dolog, hogy amikor az érzékenyebb ember (mondjuk én) próbál mesélni arról, ami zavarja vagy nyomasztja, a kevésbé érzékeny (mondjuk Stephen) egyszerűen annyit mond: Én nem látok itt problémát, te se problémázz, hanem oldd meg önállóan! Persze vigyáz arra, hogy ne tapossa nagyon sárba az önbecsülést, ő is mértékkel kritizál, csak száraz az alapstílusa.

Ez a gyakorlati szemlélet persze segítő szándékkal jön, de az érzékeny embernél csak ront a helyzeten. Így tehát Kerryhez húzok, aki kedves. Mindig látszik rajta, hogy érzi a lelki csipkéket, éppen ezért fantasztikusan jó tanár is. Szeretnék olyan tanárrá válni, mint ő.

A komfortzónás megjegyzése arra vonatkozott, hogy egy éve megszokott rend szerint tanítok Pesten (úgy tanítok, ahogy annak idején tanultam: a nyelvkönyvet követem). A kurzus ennél jóval önállóbb és kreatívabb gondolkodást követel a nyelvtanártól. A diákok önálló beszédét, aktivitását serkentő feladatokkal kell előállni, a nyelvkönyvekből legfeljebb egy-egy ötletet szabad kiollózni. Ez jól hangzik, de a gyakorlati megvalósítás - legalábbis egyelőre - pokolian nehéz. Mert a magyar oktatásban NAGYON megszoktam a tananyag szigorú követését. Erről ennyi idő után leszokni?!

Ma volt egy középidős elbeszélgetésem Stephennel. Türelmesen elmagyarázta, miért járt le a nyelvkönyv-alapú angoltanítás ideje. Most kicsit kezd tisztulni a kép, és még három próbaórán tesztelhetem, mire megyek a nyelvkönyveket mellőző kreatív stílussal.

Drukkolni szabad :)

Búcsú a komfortzónától

Október 18., csütörtök, Gracia negyed

 ... és benne a Verdi utca (Carrer Verdi)

Tegnap volt az első alkalom, hogy kicsit egyedül lehettem Richard, a hostess lakásában. Fölöttünk egy Orla nevű ír szingli anyuka lakik. A barcelonai házak furcsák, a nálunk is megszokott lichthof a lakáson belüli fedett télikert-szerűség. Orlának a konyhaablaka nyílik ide, de Richardé a télikert, amit viszont a macskák használnak mosdónak. Brrr. Én igyekszem nem odanézni, mert Richard nyitott tálcát használ a kulturált csukott doboz helyett.

No és hihetetlen, ahogy a zajok körbejárnak a falakon! A konyhából pontosan szoktam hallani Orlát, ahogy a gyerekével perel vagy ebédelni hívja. A gyerek pont olyan szemtelenül felesel vissza, mint a magyar kamaszok :) Olyan a fülemnek, mintha a falon csorogna le hozzám a lágy ír akcentus. (Például az it szót úgy ejtik, hogy 'öss'.)

A ház teljesen angolul beszélő, az utca pedig az olasz maestro nevét viseli. Minden második közértet pakisztániak üzemeltetnek, két utcával feljebb a szlovák csoporttársam német társbérlővel lakik, a kedvenc ruhaboltomban pedig egy nepáli párral szoktam beszélgetni. Van itt minden(ki). Amerikai kiejtést hallok nagyon gyakran, volt már magyar szó is.

Richard agglegény. Én vagyok az egyetlen albérlője. India és Anglia között ingázó gyerekkorát kiheverendő, már huszonöt éve Barcelonában él, képzeljétek! Gondolom, kiduhajkodta már magát Katalónia minden szegletében. Most leginkább otthon üldögél, egy kis bor, két vörös macska és több mint elég brit tévécsatorna társaságában. Meséli, hogy itt is egyre kevesebb a munka! Egyre kevesebbért kell elvállalni az óraadást, gyakran messzire kiutazni a városból. Ilyenkor ilyen "vigyázzban" várják a cicái:

Míg Richard tanított, kiélveztem az egyedüllét kényelmét! A két Garfield-imitátor tiszteletben tartotta a személyes teremet. Szegény ex-fiúk diétára vannak fogva (mint Kifli kutyám!) Azzal szoktam heccelni őket, hogy magyarul beszélek hozzájuk, ilyenkor óvatosan pislognak fel rám. Hajat mostam, kényelmesen mászkáltam és jó volt nekem. Kicsit senkihez sem alkalmazkodni! Lazítani a húzós hét után!

Aztán megérkezett Richard, és fél-egy óra hozzászokási idő után nem bántam a jelenlétét. Először ösztönösen a laptop mögé bújtam az utcára néző kuckómban...

...aztán Richard megkérdezte, van-e kedvem a tetőre kiülni, beszélgetni kicsit. Elfogadtam a szíves hívást, bár az angoltudásomat szemétbe dobhatom a hostess mellett. Azt hittem, ért valamit az a sok-sok év tanulás meg az egy év munka angol főnök mellett... Itt a sok új benyomás mellett azzal is megbarátkozom lassan, hogy az angolom csak most kezd fejlődni. 

Rövid, egyszerű mondatokra és lelassított beszédre kell fognom magam. Nem tudom szépen kifejteni a véleményem, Richard felhívta a figyelmemet egy kiejtési problémámra is, sokszor nem értjük egymást. Most a második héten kezdek észrevenni fejlődést, mert nincs kivel beszélnem magyarul. Valószínű, hogy fél év-egy év alatt fejlődnék igazán proficient (majdnem anyanyelvi) szintre. A suliban azt is tanították, hogy a proficient szint fölött létezik a bilingual (kétnyelvű). Ehhez legalább hét évet kell külföldön élni.

Úgyhogy a tőmondatok és a hibáim fölötti bánatomat leöblítettem egy kis jóféle Rioja borral, és gyönyörködtem a tetőkertben. Ez Barcelonában tipikus, és a brit kertészeti érzék itt sem mondott csődöt: minden cserép növény Richardé. 

Nem semmi! Én is szeretem a fogyasztható növényeket, ezért szoktam otthonra cserepes fűszernövényeket venni, de nálam csak a rozmaring bírja tartósan. Házigazdám viszont komolyabban veszi a "fogyasztható növény" kategóriát. Házi pázsitjának füstje már első délután megcsapta az orrom, és a városban mászkálva sok helyen érzem ugyanezt a füves füstöt. Állítják, hogy itt szabad házilag termeszteni. Érdekes.

Szóval, én most egy számomra külföldi ember komfortzónájában kaptam szállást, aki számára külföldi országban talált otthonra. Bogaras, megrögzött agglegény, aki szemlátomást megteremtette a maga kis birodalmát ebben a délszaki környezetben.

Ez az egész a vártnál érdekesebb hatással van rám, fokozza az út tanulságait és roppant mély gondolatokra indított. 

Olyannyira, hogy alszom is az egészre egyet :)

Tündéri pótmama Dél-Amerikából

Október 6., szombat. Túl korán.

A Ryanair nem cicázott! A (Liszt) Ferihegy hajnali hűvösében kutyagoltatta a T. Utasokat a repülőhöz, semmi buszos transzfer. Mivel csak két órát aludtam és izgultam, még a lábujjaim is cidriztek az ötujjas cipőmben. Ekkor egy ősz hajú hölgy megszólított. Ő volt Márta, a nyugdíjas MÁV-alkalmazott, aki hobbiból eszperantót tanul. És ez a hobbi olyan, hogy körbeutazza vele a világot! Minden évben máshol tartanak konferenciát. A háromórás repülőút alatt nem kellett udvariasságot tettetnem: Mártától tényleg lenyűgöző sztorikat hallottam.

Hú de örültem, hogy nem kell egyedül kóborolnom a célállomáson! Több eszperantista néni is gyülekezett a barcelonai El Prat reptér előterében, valahogy mellettük ragadtam. Szeretem a nyelveket, lenyűgözött, ahogy ők kommunikáltak! Lengyel, francia, argentin és magyar ugyanolyan könnyedén csevegett egymással, mintha a saját nyelvén beszélne. Esküdtek rá, hogy a nyelvet egy hónap alatt el lehet sajátítani. Ezek után meg is teszem, naná!

Bevallom, nem sok kedvem volt átveckölődni a városon és a - mailjei alapján - morcos angol házigazdám címét keresgélni. Nem kell ezt elsietni. :)

Az argentin Ada tudott kicsit angolul, állva elalvás ellen mesélni kezdtem neki a rám váró kalandról.

"Com es diu en Inglés? Hogy is mondják ezt angolul?"

Miközben csevegtünk, álmos kobakomban egyetlen magyar mondat zörgött: Országomat egy kávéért! Magamban filóztam, hol vehetnék egyet nem túl drágán. Erre Ada elügetett, és egy presszókávéval tért vissza! Lehidaltam ettől a természetes kedvességtől. Utána a szárnyai alá vett, bekísért a városba, egészen a szállásig. Csevegett magáról, hogyan került Buenos Aires-ből Barcelonába, miben különböznek az itteni katalánok a spanyoloktól, mire való a metróban a lift, és milyen érdekes bohém negyed a Gracia, ahol lakni fogok. A megállónál kattintott rólam egy fotót is:

(papírfotó, később elhozta nekem)

A Gracia óvárosi környezetébe érve végre megtaláltuk a lejtős Verdi utcát. Amikor Morcos Richard ajtót nyitott nekünk, Ada felkiáltott:

- Look, Sofia, your hostess! (host = férfi vendéglátó, hostess = női vendéglátó)

A maga fanyar módján jóképű, ősz hajú és cseppet sem nőies Richard kis híján hanyatt vágódott ezen. Aztán összeszedte magát, és ékes spanyolsággal megköszönte Ada segítségét. Kb. másfél hét alatt rájöttem, hogy Richard, a hostess nem is olyan morcos, és flegma brit stílusa érzékeny lelket takar. (Kinek ugrott be most a Jane Eyre? :)))

Richardról bővebben mesélek majd a következő írásban.

***

Október 19., péntek. Kimerülten a sulihéttől.

Adával emailben tartottam a kapcsolatot. Egyedül lakik Barcelonában, két fia Argentínában maradt, a lánya Új-Zélandon él. Barcelonában sok a nyugdíjas, főleg a Gracia környékén, de sokkal kimozdulósabbak, mint a pesti öregek. Legtöbbjük panaszkodik a gazdasági válságra, de Ada vidám és bőkezű. Szeretnék ennyi energiát ilyen idős koromra! Ada pedig szemlátomást úgy döntött, hogy előlép pótmamámmá. (Ez jól jött, mert a csoporttársaimmal nem nagyon járunk össze.)

Bejártuk a Barri Gótic középkori negyedet, nem volt semmi! Pl. a "fő" zsinagóga egy apró pincehelyiség két rejtett kúttal. A kontraszt kedvéért megnéztünk két templomot is, pedig fázom tőlük. Talán azért, mert gyerekkorom felnőttjei kötelezővé tették a hittant, a katedrális-körbejárást utazás közben stb. Nem-hívőként még ki kell találnom, mit látnak az emberek ezekben a hideg, sz.v.sz. agyondíszített épületekben, ahol tetszik vagy sem, más emberek sírja felett kell átsétálnom. Az én lelkem mindez ellen tiltakozik.

Először ezt se láttam különbnek (tudom, rémes tőlem):

Aztán Ada elmesélte, hogyan hordták ide a munkások a köveket messziről, a Montjuic hegyről. Meg hogy milyen gyönyörűen hangzik Mozart Requiemje ebben a térben, és azt gondoltam - no, ezt már szívesen meghallgatnám! Kaptam egy fogódzót, ami közelebb hozhatja az épületet hozzám.

Kávéztunk egyet az érdekes külsejű Zenepalotában, aztán beálltunk a Picasso múzeum előtt kígyózó sorba:

Ezt se hittem volna, hogy végigállom... de miért is ne? Pótmamám kedvéért a múzeumlátogatást is megtanultam értékelni. A titok nyitja - nálam - az, hogy megpillantom-e az emberi furcsaságot, ami szerintem dacosan egyéni és bátor. Ezt pl. Da Vincinél, García Márqueznél, Gaudínál, Süskindnél, Banksynál érzem, mindegyikkel leülnék borozni egyet. Szerintem vakarnák is a fejüket a saját múzeumaikat és díjaikat látva :)

Most Picasso agyában jártam körbe. Úgy néztem a képeket, ahogy mostanság próbálok élni. Oké, Pablo... TE hogyan és mikor ébredtél rá, hogy "furcsának" lenni az egyetlen jó döntés? Fiatalon mind beilleszkedünk, alkalmazkodunk. Nálad is látszott az első néhány hóttunalmas, akadémikus képeden, melyekkel kis híján kómába ejtettél. Kíváncsi vagyok, ebben a korodban még téged is bántott-e más emberek véleménye.

Aztán elkezdünk rosszalkodni. Te, Pablo, beszólogattál a madridi professzoraidnak, bohémkodtál barcelonai és párizsi kávézókban, és egyre húhá-bb képeid születtek! A Las Meninas a csúcs, ott már nem titkoltál semmit. Beakadt az agyadba egy régi mester képe, és kijött több tucat új kép az agyadból. Nekem ez baromira tetszik. Mint amikor a kedvenc filmemet ezredszer is megnézem, és mindig másmilyen élmény.

Ezután finom ebéd következett, a kávét viszont Pablo kedvenc helyén szürcsöltük el, a Négy Macskában (bár én csak négy pincért láttam). Szépen megőrizték a helyet, én viszont a mosdóban sikeresen levertem a papírtartó fémdobozt. Nem tehetek róla, a hely szelleme volt...

Gyönyörűen szabálytalan nap volt! Ada úgy szereti Barcelonát, hogy minden mozdulatán és mondatán átjött. Szerdán hálából meghívom az itteni magyar vendéglőbe, a Hungaryto-ba, nem messze a sulinktól. Izgulok, vajon milyen lesz ott...

Van egy elméletem arról, miért érzem jobban magam érettebb korú emberek társaságában, de ezt majd máskor. Két dolog biztos: "furcsa" dolog ez is, és furcsának lenni egyre jobb. És: mázli, hogy itt Barcelonában lett egy tündéri pótmamám!

Ess eső ess

Nohát, a Barcelona nevű hölgy ma a bosszantó arcát mutatja. Aki esetleg azt hitte, hogy én itt időjárás és egyebek terén a földi Paradicsomban sétálgatok fel s alá, téved. Én is ezt hittem, mielőtt ideértem. :)

Egyetlen kisbőröndöt hoztam nyári cuccokkal. A TEFL tanfolyamok havonta indulnak, és mikor Barcelona mellett döntöttem, az októbert választottam. Időjárás terén egy hónappal visszaszámoltam, verőfényes szeptemberi "indián nyárra" és gyakori kánikulára készültem. (Sokan ismertek arról az oldalamról, hogy rosszul bírom a hőséget, nálam a tűréshatár a 30 fok, ezért sem a szeptemberi kurzust választottam.)

Amire nem készültem, az a magas páratartalom és a szeszélyes esőzés. Otthon a déli fekvésű lakásban pillanatok alatt megszáradnak a ruháim egy derűs őszi napon, itt viszont akkor is több napig is enyhén nyirkosak maradnak, ha egész nap kellemesen sütött a nap.

Most pedig, hogy a suliból kikaptunk egy hosszú hétvégét, Senorita Barcelona ezzel válaszol:

Hétfőre persze jobb idő lesz!

Mindenki köhécsel, szipákol és orrot fúj. Én is. Az egyetlen ok, amiért kimozdulok ma, a kedves argentin hölgy, aki a repülőtérről olyan aranyosan kísért be a városba. Imádok a helybeliekkel ismerkedni, de ez a repteres dolog külön sztori. Szóval, Ada kedvéért bemegyek a városközpontba még szipákolva és köhécselve is. Még jelentkezem utána :)

Barcelonai hangulatképek

Barcelona egyetlen helyhez sem hasonlítható, ahol eddig jártam. Jellegzetesen mediterrán, mégis különbözik az olasz-adriai-görög stb. tájaktól. A régió makrancos hercegnője, dacos-büszke, lüktet benne a kreatív energia... lezser és kedves, szókimondó, szeszélyes, néha bosszantó, mindenestül elbűvölő, képtelenség haragudni rá vagy unatkozni vele! És ami a legfontosabb, nem fél önmaga lenni. Azt hiszem, ez a város az, aki én szeretnék lenni.

A legjobb helyre jöttem :)

Néhány hangulatkép, hogy ti is magatokba szívhassátok kicsit a város hangulatát:

kikötői sétány a vasárnapi napsütésben

... egy kávé esetleg a város fölött?

pingpong szoborral és zöld árnyékolókkal (mindenütt ezeket látni a városban)

az este, amikor az egész város az El Clássico futballmeccset nézte...

Gaudí játszótere, a Parc Güell - igazából az emberek keltik életre, imádok itt mászkálni

mozgójárda és kincses ernyő a metróban

... és persze a Sagrada Familia, Gaudí félkészen maradt, kőbe álmodott főműve, köpésre a sulitól...

és nyugi a parkban. Hát igen ...

Nnnna, most már nincs kibúvó, mától rendszeresen frissítem a kis krónikámat! Ez lesz a jól megérdemelt kreatív pihenő a sok leckeírás között :)

Puszi mindenkinek!

Em dic Sofia

Kedves jó barát!

Em dic Sofia.

Ezt a bemutatkozást az első katalán nyelvóránkon tanultam, itt katalánul beszél a legtöbb ember, a spanyol csak második nyelv. A mondat jelentése: a nevem Szofi/Szofia! Itt pedig az udvarias beszélgetés többi fordulata:

A helybeliek Sofiának, a suliban pedig Sophie-nak szólítanak. Ennek nagyon örülök, mert a nevemet sosem szerettem különösebben, a "zs" hang az én fülemnek olyan nem passzolós. A Sophie (angol/francia verzió) vagy Sofía (spanyol/olasz verzió) annyival szebben cseng, nem? Ettől te még hívhatsz Zsófinak nyugodtan, de nemsokára elmesélem, miért fontos még nekem ez a névváltás.


Másfél hete érkeztem Barcelonába, az első hétvégén volt időm kicsit bebarangolni ezt a vibrálóan élénk mediterrán várost. Itt egy pillanatkép a vasárnapi bolhapiacról, hogy érezzétek a negyed hangulatát, ahol szállást kaptam:

De most jön csak a lényeg: nem turistaként jöttem, hanem azért, hogy részt vegyek egy négyhetes szuper-duper intenzív tanárképzésen! Ha minden jól megy, a kurzus végén egy nemzetközi EFL-diplomát kapok, amivel a világon bárhol taníthatok angolt bárkinek.

TEFL leszek, angolra nevelek. Ühüm, okés, de az meg mi a búbánat, hogy TEFL? :)

TEFL = Teacher of English as a Foreign Language. Angoltanár, aki nem angol anyanyelvűeket okít erre a szép világnyelvre.

Pár nap alatt annyi új benyomás ért, hogy még mindig ülepítem. Úgy döntöttem, hogy a hagyományos "összepakoltam a bőröndömet és felszálltam a gépre" típusú első bejegyzés helyett címszavakat dobálok felétek. Kis ízelítő, mielőtt kibontom a sztorit:

minimál csomag, hajnal Ferihegyen, Ryanair, eszperantó, Márta, argentin, Ada, lengyel, francia, katalán, brit, szuper tömegközlekedés, szauna-metró, Gaudí, ottani Váci u., bohém negyed, Verdi, India, Richard, dagi narancsszín macskák, házi pázsit, kávé nem egyenlő cava, El Classico, kikötő siklóval, jazz a sétahajón, paradicsomos-olívás kenyér, Montjuic park mezítláb, tengerészeti múzeum, suli, Essex, Stephen, minicsoport, Boston, Rachel, tanítás elmélete angolul, San Diego, Kory, nyelvtani alapok, New York, Kerry,  metodológia, Szlovákia, Renata, egy óra alatt katalánul, Estela, entrepa szendvics kifulladásig, ebéd a Szent Családnál, még Gaudí, szörnyű mennyiségű robogó, füldugó, Rioja bor, óriás szappanbuborékok, ottani Abszol Út

...és akkor még csak az első sulinap végénél tartok :)

Ez a blog elsősorban nektek szóló köszönet. Igyekszem érthetően és emészthetően minimális lelkizéssel tálalni, miért vagyok nektek hálás, miért különlegesen fontos nekem ez a pár hét, és hogyan-miképpen jutottam el idáig lélekben... hogy egyedül el merjek utazni külföldre, tanulni. Ki tudja, talán dolgozni is.

Aztán jöhetnek az élmények. Az írásokat visszadátumozom kb. arra a napra, amikor történtek a dolgok. Tessék nyugodtan visítani akár itt, akár mailen vagy facebookon, ha többet vagy mást is szeretnétek olvasni. Ismétlem, kedvesek: ez a blog értetek van.


Fins demá! A holnapi viszontlátásra!