Tündéri pótmama Dél-Amerikából

Október 6., szombat. Túl korán.

A Ryanair nem cicázott! A (Liszt) Ferihegy hajnali hűvösében kutyagoltatta a T. Utasokat a repülőhöz, semmi buszos transzfer. Mivel csak két órát aludtam és izgultam, még a lábujjaim is cidriztek az ötujjas cipőmben. Ekkor egy ősz hajú hölgy megszólított. Ő volt Márta, a nyugdíjas MÁV-alkalmazott, aki hobbiból eszperantót tanul. És ez a hobbi olyan, hogy körbeutazza vele a világot! Minden évben máshol tartanak konferenciát. A háromórás repülőút alatt nem kellett udvariasságot tettetnem: Mártától tényleg lenyűgöző sztorikat hallottam.

Hú de örültem, hogy nem kell egyedül kóborolnom a célállomáson! Több eszperantista néni is gyülekezett a barcelonai El Prat reptér előterében, valahogy mellettük ragadtam. Szeretem a nyelveket, lenyűgözött, ahogy ők kommunikáltak! Lengyel, francia, argentin és magyar ugyanolyan könnyedén csevegett egymással, mintha a saját nyelvén beszélne. Esküdtek rá, hogy a nyelvet egy hónap alatt el lehet sajátítani. Ezek után meg is teszem, naná!

Bevallom, nem sok kedvem volt átveckölődni a városon és a - mailjei alapján - morcos angol házigazdám címét keresgélni. Nem kell ezt elsietni. :)

Az argentin Ada tudott kicsit angolul, állva elalvás ellen mesélni kezdtem neki a rám váró kalandról.

"Com es diu en Inglés? Hogy is mondják ezt angolul?"

Miközben csevegtünk, álmos kobakomban egyetlen magyar mondat zörgött: Országomat egy kávéért! Magamban filóztam, hol vehetnék egyet nem túl drágán. Erre Ada elügetett, és egy presszókávéval tért vissza! Lehidaltam ettől a természetes kedvességtől. Utána a szárnyai alá vett, bekísért a városba, egészen a szállásig. Csevegett magáról, hogyan került Buenos Aires-ből Barcelonába, miben különböznek az itteni katalánok a spanyoloktól, mire való a metróban a lift, és milyen érdekes bohém negyed a Gracia, ahol lakni fogok. A megállónál kattintott rólam egy fotót is:

(papírfotó, később elhozta nekem)

A Gracia óvárosi környezetébe érve végre megtaláltuk a lejtős Verdi utcát. Amikor Morcos Richard ajtót nyitott nekünk, Ada felkiáltott:

- Look, Sofia, your hostess! (host = férfi vendéglátó, hostess = női vendéglátó)

A maga fanyar módján jóképű, ősz hajú és cseppet sem nőies Richard kis híján hanyatt vágódott ezen. Aztán összeszedte magát, és ékes spanyolsággal megköszönte Ada segítségét. Kb. másfél hét alatt rájöttem, hogy Richard, a hostess nem is olyan morcos, és flegma brit stílusa érzékeny lelket takar. (Kinek ugrott be most a Jane Eyre? :)))

Richardról bővebben mesélek majd a következő írásban.

***

Október 19., péntek. Kimerülten a sulihéttől.

Adával emailben tartottam a kapcsolatot. Egyedül lakik Barcelonában, két fia Argentínában maradt, a lánya Új-Zélandon él. Barcelonában sok a nyugdíjas, főleg a Gracia környékén, de sokkal kimozdulósabbak, mint a pesti öregek. Legtöbbjük panaszkodik a gazdasági válságra, de Ada vidám és bőkezű. Szeretnék ennyi energiát ilyen idős koromra! Ada pedig szemlátomást úgy döntött, hogy előlép pótmamámmá. (Ez jól jött, mert a csoporttársaimmal nem nagyon járunk össze.)

Bejártuk a Barri Gótic középkori negyedet, nem volt semmi! Pl. a "fő" zsinagóga egy apró pincehelyiség két rejtett kúttal. A kontraszt kedvéért megnéztünk két templomot is, pedig fázom tőlük. Talán azért, mert gyerekkorom felnőttjei kötelezővé tették a hittant, a katedrális-körbejárást utazás közben stb. Nem-hívőként még ki kell találnom, mit látnak az emberek ezekben a hideg, sz.v.sz. agyondíszített épületekben, ahol tetszik vagy sem, más emberek sírja felett kell átsétálnom. Az én lelkem mindez ellen tiltakozik.

Először ezt se láttam különbnek (tudom, rémes tőlem):

Aztán Ada elmesélte, hogyan hordták ide a munkások a köveket messziről, a Montjuic hegyről. Meg hogy milyen gyönyörűen hangzik Mozart Requiemje ebben a térben, és azt gondoltam - no, ezt már szívesen meghallgatnám! Kaptam egy fogódzót, ami közelebb hozhatja az épületet hozzám.

Kávéztunk egyet az érdekes külsejű Zenepalotában, aztán beálltunk a Picasso múzeum előtt kígyózó sorba:

Ezt se hittem volna, hogy végigállom... de miért is ne? Pótmamám kedvéért a múzeumlátogatást is megtanultam értékelni. A titok nyitja - nálam - az, hogy megpillantom-e az emberi furcsaságot, ami szerintem dacosan egyéni és bátor. Ezt pl. Da Vincinél, García Márqueznél, Gaudínál, Süskindnél, Banksynál érzem, mindegyikkel leülnék borozni egyet. Szerintem vakarnák is a fejüket a saját múzeumaikat és díjaikat látva :)

Most Picasso agyában jártam körbe. Úgy néztem a képeket, ahogy mostanság próbálok élni. Oké, Pablo... TE hogyan és mikor ébredtél rá, hogy "furcsának" lenni az egyetlen jó döntés? Fiatalon mind beilleszkedünk, alkalmazkodunk. Nálad is látszott az első néhány hóttunalmas, akadémikus képeden, melyekkel kis híján kómába ejtettél. Kíváncsi vagyok, ebben a korodban még téged is bántott-e más emberek véleménye.

Aztán elkezdünk rosszalkodni. Te, Pablo, beszólogattál a madridi professzoraidnak, bohémkodtál barcelonai és párizsi kávézókban, és egyre húhá-bb képeid születtek! A Las Meninas a csúcs, ott már nem titkoltál semmit. Beakadt az agyadba egy régi mester képe, és kijött több tucat új kép az agyadból. Nekem ez baromira tetszik. Mint amikor a kedvenc filmemet ezredszer is megnézem, és mindig másmilyen élmény.

Ezután finom ebéd következett, a kávét viszont Pablo kedvenc helyén szürcsöltük el, a Négy Macskában (bár én csak négy pincért láttam). Szépen megőrizték a helyet, én viszont a mosdóban sikeresen levertem a papírtartó fémdobozt. Nem tehetek róla, a hely szelleme volt...

Gyönyörűen szabálytalan nap volt! Ada úgy szereti Barcelonát, hogy minden mozdulatán és mondatán átjött. Szerdán hálából meghívom az itteni magyar vendéglőbe, a Hungaryto-ba, nem messze a sulinktól. Izgulok, vajon milyen lesz ott...

Van egy elméletem arról, miért érzem jobban magam érettebb korú emberek társaságában, de ezt majd máskor. Két dolog biztos: "furcsa" dolog ez is, és furcsának lenni egyre jobb. És: mázli, hogy itt Barcelonában lett egy tündéri pótmamám!